Este nyolc húszkor kerültem fel az őrzőbe – tulajdonképpen az osztályra – ami ugye azt is jelentette, hogy a vacsiról már lemaradtam… Nem mintha bármi is hiányzott volna, kivoltam mint a sezlonyrugó, fáradt voltam, örültem hogy lyuk van a seggemen.
De még visszavolt az esti kérdezz felelek, vagyis az ügyeletes doktornő kikérdezése (nem én kérdeztem, ő), a bekerülésem körülményeiről, hogy vagyok, hogy voltam, hogy leszek, és a többi – minden (gondolom), ami ilyenkor szokásos.
Kilencre aztán minden csendessé vált, csak az odakészített kacsa zörgése zavart néha kicsit, illetve az ide rendelt betegek szuszogása, vagy éppen hortyogása. A mellettem lévő mondjuk elég érdekesen vette a levegőt, mint az olyan másfél óra múlva kiderült, sajnos nem véletlenül. Ugyanis (aludni nem tudtam) nem is olyan sokára, fél tizenegy tájban a közvetlen szomszédom elhunyt… Majd pedig a következő másfél óra azzal telt, hogy a nővérkék a nénit előkészítették elszállításra, ágyat húztak, és a nénit elvitték. Az ágyam természetesen kényelmetlen volt, aludni csak fél órákat tudtam, úgyhogy a reggeli ébresztő már ébren ért. És ez már január 15, egy nappal a születésnapom előtt. És nagyon kerek születésnap!
A reggeli kórházi rutin-t követően újabb kikérdezés, de immáron a kezelőorvosommal, ami gyakorlatilag ugyanazon kérdéseket tette fel, mint megelőző napon az ügyeletes. Jobb dolgom nem volt, a legjobb tudásom szerint válaszoltam. A doktornő elmondta azt is (mivel rákérdeztem, mikor mehetnék haza, holnap születésnapom lesz), hogy nista ugri-bugri, voltak olyanok, akik egy ilyen rosszullétbe, ilyen mértékű ritmuszavarba belehaltak, különösen, hogy ilyen hosszú ideig tartott, amíg orvosi segítséget kapott. Mert hát mintegy 4 órán keresztül vágtatott a motor a szokásos sebesség majd háromszorosával.
Viszont reggelit már kaptam, és persze lehet szidni a kórházi kaját, de nekem éppen elég volt amit adtak, sem éhes nem maradtam, sem pedig túl sem ettem magamat. A délelőtt már nyugodtan telt el, amellett, hogy újabb ultrahang, majd röntgen is következett, és persze vért is vettek a laborhoz. (mint az később kiderült, eddigre már az értékeim normalizálódtak, teljesen előírásszerűek voltak a kulcsmutatók) Jött a rendszeres EKG is, amire amikor rákérdeztem, kiderült, teljesen szabályos vonalakat húzott a szívem. Éppen ezért vettem a bátorságot késő délután újra arra, megkérdezzem:
- Nem e lehetne nekem hazamennem? Jól vagyok, satöbbi…
Természetesen nem osztotta a véleményemet az egészségügyi személyzet, s a közben látogatásra beérkezett feleségem sem… Ekkor döntöttem úgy, hagyom magam sodortatni az árral. És megszületett a szent elhatározás arra is: fél év után ismét leteszem a cigit (az elektromost), Etának szóltam is, hogy mire majd hazaérek, tüntesse el szem elől az összes dohányzó-kelléket. Talán nem kell magyaráznom: nem tiltakozott a döntésem ellen.
Hozzá tartozik a dologhoz, hogy még nem kaptam engedélyt arra, felkeljek az ágyból, vagyis a kisdolgokra kacsát kellett használni, míg a nagyra a hordozható WC-t ajánlották. Sajnos azonban ez utóbbit nem igazán tudtam használni, megtartottam későbbre a dolgokat… Persze a hápi sem a kedvencem, de azért azt valahogy tudtam használni… Szépen lassan kezdtem elfáradni annyira, hogy már részletekben éjszaka aludni is tudtam… És másnap jött a születésnapom, a hatvanadik. Na szép lesz… A feleségem hozott be desszertet, de már akkor tudtam: nem fogok belőle enni.
Január 16, reggeli vizit: a doktornő, a kezelőorvosom a vizitkor azt mondta, a születésnapomra kapok ajándékot: mostantól 10 percekre, hogy WC-re menjek, illetve zuhanyozni, felkelhetek az ágyból! Ez nagyon nagyon sokat jelentett, mert a dolgok már kezdtek feszíteni odabent, arról ne is beszéljek, kezdett szagom is lenni!
Délutánra a nejem igazi meglepetéssel készült, újabb ajándékként (mert előtte hét szombaton már megkaptam az ajándékomat) hozott be egy szuper tablettet nekem… Komolyan mondom, elérzékenyültem, nem tudtam pár csepp könny nélkül megállni ezt a pillanatot.
Miután elment, vége lett a látogatásnak, akkor elgondolkodtam, hogy lehet nekünk sok pénzünk, lehet vagyonunk (nekem momentán nincs), de ha nincs IGAZI családunk, akkor vagyunk csak igazán szegények! Mert ahogy a rokonaim megtudták, hogy kórházba kerültem, rendszeresen érdeklődtek, aggódtak a hogylétem felől, és az egy két perces telefon százezrekkel ért fel. A feleségem folyamatos gondoskodását pedig milliók nem pótolhatják. És ez nem csak lózung, nem közhelyek puffogtatása, ezt valóban így érzem.
Ha bajban vagy, minden jó szóért hálás tudsz lenni… A nővérke Boldog Születésnapot-ja a vérvételkor is jól esik, annak ellenére hogy éppen szúrni készül.
Végülis a sok gondolkozás sem tudott annyira lefárasztani, hogy ne nézzek hajnalig filmeket a tabletten, úgyhogy a 17-e reggel meglehetősen fáradtan, és immáron 60 évesen ért…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
