Legyen egy Szép Új Világ

Nos, a vérnyomásmérő: 115/75.ös értéket mutatott, ami nem is lett volna olyan rossz, kicsit alacsony, annak ellenére, hogy állapotom javítása érdekében, tíz perce ittam egy kávét. No de a pulzus: 190! Kicsit szíven ütött, hiszen általános iskolai tanulmányaimból 72-re emlékeztem, mint standard értékre.Írtam is életem párjának, hogy nem vagyok jól, lehet itthon maradok, mert ezek az értékeim… A százkilencvenre csak annyi választ kaptam: Mennyiiii? Na erre a visszakérdésre már kicsit megijedtem… Próbáltam hívni a háziorvost, de a rendelés már több mint egy órája véget ért, így aztán nem vette fel senki. A neten utánanézve az ügyelet majd csak délután négytől indult… Na mondom, felhívom a 112-t, csak tudnak valami tanácsot adni, hogy valahogy kibírjam addig, akkor meg majd a feleségem bevisz a rendelésre.

• Hallo, Gábor vagyok, és szeretném kérni Önöket, hogy javasoljanak valamit, hogy 115/75 vérnyomással, 190-es pulzussal, mellkasi fájdalommal, nagyon rossz közérzettel mit vegyek be, mit tegyek, hogy délután négyig, az ügyelet kezdetéig valahogy kibírjam! – tettem fel a nagy kérdést az operátornak.
• Üdvözlöm, azt javaslom, hogy most ne tegyen semmit, nem menjen sehova, várja ott helyben a mentőket, azonnal indulunk, mondja a címet! – jött a cseppet sem megnyugtató válasz.

Nos, mivel más dolgom nagyon nem volt, és amúgy is nagyon pocsékul voltam, hát vártam, és nem is kellett túl sokat üldögélnem, amikor a kutyus jelzett: érkeztek valakik. Kimentem a kapuhoz, azt kinyitottam, beengedtem a mentősöket, lefogtam a német juhászt, mert meg akarta enni a két mentőst, és bevezettem őket az előszobába.

• Merre van a beteg? – jött az értelemszerű kérdés…
• Ja, hát az én vagyok! – mondtam, cseppet sem erőteljes hangsúllyal a beszédemben.

A két szakember kicsit meglepődve azonnal az ágyra parancsolt, monitorra kötött, és megállapították (ők is), hogy a pulzusom valóban 190 körüli. Infúziót kötöttek be gyógyszerrel, folyamatosan vérnyomást mértek, miközben megérkezett a mentőorvos is – na itt már kezdett gyanús lenni, nem is olyan kicsi a gond… A doktor is megvizsgált, közben az egyik mentős pár, (mint utólag kiderült, általam logikátlanul elmondott) ruhadarabot bedobott a hátizsákba, mintegy úticuccnak. Aztán amikor úgy érezték, stabil vagyok, kivittek a mentőbe, persze gondosan ügyelve arra, mindent bezárjanak…

És elindultunk… Még meg is jegyeztem:

• Bíztató, hogy nem szirénával megyünk – arra gondolva, nem is olyan súlyos az esetem
• Itt kinek szirénázzunk – jött a válasz, utalva a néptelen utakra…

És valóban, mihelyst forgalmasabb részhez értünk, már vijjogott is a figyelemfelhívás: Beteget visznek!

Út közben még, mint kötelességtudó, felhívtam a munkahelyemet, hogy várhatóan 1-2 napig nem tudok menni, és persze Ferit, a buszsofőrt is, hogy ne keressen a busszal, mert éppen most utazok a kórházba, mentővel. A feleségem már tudott róla: ispotályba kerülök! Nekem óráknak tűnt, persze a valóságban pár tíz perc alatt a kórházban voltunk, a sürgősségin. Gondoltam (ismerve a hírét…) itt majd elfetrenghetek a hordágyon órákat, de nem így történt, azonnal vizsgálóba kerültem, szakasszisztenciával, orvossal karöltve, és továbbra is monitoron maradva, újabb infúzióval. Őszintén: erről az időszakról nem sok mindenre emlékszek… Valahogy kiesett, de lehet jobb is. A következő kép már az, amikor egy kis egyágyasba tettek át (de még a sürgősségin), és életem párja is megérkezett… Közben az orvosok sürögtek, forogtak. Egy alkalommal a várnyomásom elment világgá (szerintem magnézium túltöltés miatt – ezt mondtam is), de aztán a 60-as érték visszakúszott 90-re, és én is jobban lettem. Na ez volt amúgy az utolsó nagy ijedség, itt komolyan halálfélelmem volt, fekve forgott a világ, izzadtam mint a ló, és beszélni is alig tudtam… Rémes volt… És eljött szépen lassan az este nyolc húsz, amikor is felvittek az osztályra: kardiológia őrző, másnéven intenzív… De az már talán a következő fejezet…